Five Together

Ezzel a kis szösszenettel szeretnék utólag is boldog tizedik évfordulót kívánni a legjobb bandának, és a legszuperebb fiúknak  világon!

- Mr. Kim, már azt hittük, nem is jön – mosolyodott el a hölgy, amint átvette a beszállókártyát. Az említett Mr. Kim, avagy ismertebb nevén Key elmosolyodott.

- Nélkülem ez a repülőgép el sem indul – válaszolta. Amint megkapta az említett iratot, még biccentett a hölgynek, majd besétált az ajtón. Macskaszemei örömmel telve csillogtak, hiszen élete egyik legnagyobb napja közeledett. Nem minden nap hívták őt meg a világ egyik legjelentősebb divatbemutatójára. Noha megérdemelte volna, mindig is úgy vélte, hogy csupán az európai, illetve amerikai sznob burzsoá juthatott el egy párizsi divateseményre. Az ázsiaiak sosem kaptak olyan nagy figyelmet, mint a nyugati országok emberei, így Key hiába volt a legnépszerűbb és leghíresebb ázsiai divattervező, sosem jutott el Párizsba. Eddig. Most azonban végre felismerték a tehetségét, és nyitni kezdtek kelet felé is.

Amint felért a gépre, azonnal keresni kezdte a helyét.

- Negyvenkettő c… - motyogta magának, miközben fel-felpillantva kereste az adott számot. A bőröndjét húzta maga után. Sajnos a nagyobbat elvették tőle, a kisebb, melyben a túlélő felszerelése volt, maradhatott. Orrát ekkor megcsapta egy szag. Az a szag, amelyet bárhonnan mindig megérzett, és amelyet egy másodpercnél tovább sem bírt elviselni. Azokat az embereket pedig, akik ilyen szagúak voltak, egyenesen lenézte. Sajnálatot, és szégyent érzett irántuk.

Izzadtság és dezodor.

Egy pillanatra megtántorodott. Nagyon remélte, hogy hamarosan tovább megy. Addig is igyekezett visszatartani a lélegzetét. Csendben ment tovább, nézte a számokat, és közben imádkozott, hogy elmenjen végre a büdös ember mellett.

42C.

Amint megpillantotta az ülést, azonnal egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Kár volt. A bűz most sokkal erősebben csapta őt meg, mint eddig bármikor. Nem véletlenül. A 42B ülésen ült sportruhában egy férfi.

- Remek, már csak az hiányzik, hogy az egész repülőutat egy büdös sportmajom mellett töltsem – morogta. Az ismeretlen felpillantott. Nagy, sötétbarna szemeiben megcsillant a lámpa fénye. Ha nem lett volna büdös, Key még talán elfogadhatónak is ítélte volna a kinézetét.

- Parancsol? – pislogott értetlenül az ismeretlen.

- Magának biztosan itt van a helye? – kérdezte ismét Key. A férfi bólontott.

- Igen. Negyvenkettő b. Miért?

- Na, azt nem gondolhatja, hogy majd maga mellett fogok ülni tizenkét órát. Büdös, és olcsó dezodorszaga van. Elájulok maga mellett… - Key felcsattanására több utas is odanézett. Egy páran összesúgtak, hogy felismerték Dél-Korea leghíresebb divattervezőjét, de voltak olyanok is, akik csak méltatlankodtak a férfi viselkedésén.

- Sajnálom – a férfi meghajolt.

- Nem is értem, hogy hogyan rakhattak maga mellé. Én azért elitnek számítok, akárhogy is nézzük – bár Key már visszafogottabban motyogott, még mindig felháborodva pakolta fel a bőröndjét. Azzal tisztában volt, hogy nem érte meg balhéznia. Új helyet amúgy sem kapna, sőt, csupán rossz színben tüntetné fel magát. Az volt a legokosabb, ha elfogadja sanyarú sorsát, és végigszenvedi ezt az utazást.

- Ismerem magát. – szólalt meg a büdös férfi – Kim Kibum, a híres divattervező, ha nem tévedek.

- Nem. Nem téved. – Key végül leült a helyére. Igyekezett inkább a szék szélére húzódni, nehogy közelebb kelljen ülnie a mellette lévő emberhez – Ahhoz képest, hogy… sportol… legalább egy kicsit művelt…

- Mindig is érdekelt a divat egy kicsit. Egyébként nem maga itt az egyetlen híresség.

Key felpillantott. Meglepetten nézett körül, majd a mellette ülő férfira.

- Valóban? Látott erre egy idolt? – kérdezte, de csak egy mosolygós fejrázást kapott.

- Majdnem. Jómagam is ismert közszereplő vagyok. Choi Minho, a koreai válogatott egyik tagja.

Kibum felvonta a szemöldökét.

- Attól még igazán letusolhatott volna, mielőtt eljött.

- Letusoltam… a maga orra túl kényes – Minho a szemeit forgatta, de végül elővett egy könyvet. Az ő részéről befejeződött a beszélgetés.

Szerencsére a repülőgép hamarosan elindult. A két híresség kezdte megszokni azt, hogy egymás mellett kellett lenniük. Se Kibum, se Minho véleménye nem változott a másikról. Az egyik pökhendinek, a másik visszamaradottnak gondolta a szomszédját.

Ez nem mindenkinél működött így. Keytől jobbra, az E és F ülésben teljesen máshogy alakult a két, eddig ismeretlen férfi kapcsolata.

- Lefotóznád kérlek a hajtóművet? – fordult oda az alacsonyabbhoz a középen ülő. A férfi bólintott.

- Persze. – mosolyodott el, majd a telefont átvéve már nyomta is a képeket. Amint visszafordult, a szélen ülő hölgy felé biccentett – Nászút?

A magasabbik csak a fejét rázta.

- Nem, dehogy… nem ismerem, csak segítettem a bőröndjét feltenni. Most lett vége egy komolyabb kapcsolatomnak. Így jött ez az egész. Gondoltam, eljövök nyaralni, hogy felejtsek.

- Az jó. Én a kollegáimtól kaptam még születésnapomra az utat. Sosem voltam igazán külföldön, és szerintem megsajnáltak – az alacsonyabb felnevetett, csakúgy, mint a beszélgetőpartnere.

- Szép ajándék. Jinki vagyok egyébként.

- Én meg Jonghyun. Örülök, hogy megismertelek – biccentett a férfi. Kutyaszemei boldogan csillogtak, ahogy lassan alakult a barátsága. Előre tudta, hogy jó hangulatban fog telni az utazás. Jinki szimpatikus embernek tűnt, és bár kissé nehezen nyílt meg, Jonghyun élvezte a vele való beszélgetést.

- Üdvözlöm önöket, Lee Taemin vagyok, a pilóta, üdvözöljük önöket a Korea légitársaságnál. Előre láthatóan szép, nyugalmas utunk lesz. Az út során kettő étkezést kapnak, illetve állandóan mozgó büfénkből koreai wonnal, illetve európai euróval tudnak fizetni. A repülőút átszállás nélküli, reméljük, kellemes utat töltenek velünk – ahogy a pilóta megszólalt, mindenki elhalkult. A repülőgép irányítójának nagyon kellemes hangja végigárasztotta a gépmadarat nyugalommal. Az emberek, ha eddig féltek is, mostanra megnyugodtak.

- Első repülésed? – Jonghyun a pilóta beszédének befejezése után fordult a szomszédjához.

- Nem. Egyszer-kétszer már repültem. Te?

- Én is, de csak kisebb távolságokat. Kicsit izgulok.

Jinki egy darabig hezitált, de végül finoman megpaskolta Jonghyun vállát.

- Biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi baj.

- Ez a pilóta legfeljebb húsz éves! - Kim Kibum felcsattanására a fél repülőgép felfigyelt. Ismét. Ez alól nem volt kivétel Jonghyun és Jinki sem, akikhez ráadásul még közel is ült a világhírű divattervező.

- Higgye el, hogy tudja a pilóta a dolgát - a focista persze hiába próbálta nyugtatni a mellette ülő társát, ez nem igazán tűnt sikeres akciónak.

- Persze. Tudja, hogyan zuhanjunk le! Egy ilyennek nem kellene adni pilótaengedélyt! Mi van, ha elveszíti az uralmát a gép felett, mert éppen a csinos stewardressre gondol? Még fiatal ahhoz, hogy ilyen munkát végezzen. Több száz, nem is, több ezer ember életéért felel! - háborgott tovább Kibum. Minho felsóhajtott. Már majdnem ott tartott, hogy feladja. Azonban ő sosem adta fel, így ismét nekifutott.

- Valószínűleg tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos a foglalkozása.

- Nem is beszélve arról, hogy a repülőgépeket már robotpilóták vezetik - szólt oda Jinki is, hogy lenyugtassa az ingerült férfit.

- Pláne... - Kibum még mindig sipákolt. Azonban akkor nagyon is éber volt, mikor Minho nyúlt felé, hogy lenyugtassa. Szúrós, és megvető szemekkel pillantott a focista felé. Na, nem! Ez a mocskos, büdös férfi nem fogja az ő Louis Vuitton felsőjét tönkretenni! Azért mindennek volt határa. Minho pedig értett is a nézésből, és inkább visszacsusszant a saját székének a szélére.

- Nos, annyit mondhatok, hogy repülőgép nem maradhat a levegőben - csatlakozott Jonghyun a beszélgetéshez, azonban ez a kijelentés csak jobban megrémisztette Kibumot.

- Ez nem nyugtatja meg. - csóválta a fejét Minho - Nézzen velem filmet. Szereti az akciót? Vagy inkább komédia? Van fantasy is.

Kibum az ajkába harapott. Kecsegtető volt az ajánlat. Nagyon. Azonban voltak fenntartásai. Először is az, hogy közel kellett lennie a focistához. Másodszor, hogy mégiscsak egy vadidegen tabletjén nézett volna filmet. Azonban rengeteg idő állt még a rendelkezésükre, így ezt meg kellett lépnie. Talán kiderül, hogy ez a műveletlen farönk nem is annyira faragatlan, mint gondolta volna. Nem mellesleg most különösen elfogadónak kellett lennie. Bár ismert tény volt, hogy ő félt a repüléstől, azért nyitottabban kellett viselkednie.

- Jó... legyen... akciófilmet... - sóhajtotta végül megadóan. Minho biccentett, majd elővette a fülhallgató-elosztóját - Maga mindig ilyet hord magánál?

Kibum értetlenkedésére a focista bólintott.

- Igen. Sosem tudhatom, hogy mikor kell - mosolyodott el. Kibum bedugta a fejhallgatóját, csakúgy, mint ő. A repülőgépen hamarosan csend lett. A divattervező néha lopva a focistára pillantott. Minho valahogy kezdte megdönteni azt a nézetét, miszerint a focisták, meg a sportolók mind tanulatlan, faragatlan emberek lennének. Ez a Minho gyerek kifejezetten segítőkésznek, és jófejnek tűnt. Nem is beszélve arról, hogy egészen jól szórakoztak kettesben. Bár a filmek hamarabb lemerítették az akkumlátort, Key nagyon boldog volt, hogy Minho ezt megosztotta vele. Sokkal nyugodtabban tudta mát kezelni a repülést. Kevésbé remegett. A pilóta pedig szinte teljesen kiment a fejéből. Szerencsére. Már nem akart balhézni, sőt, a focistával is kezdett megbékélni. Talán ez a párizsi út nem is volt olyan rossz ötlet, mint hitte volna. Kezdett sokkal tisztábban látni.

- Komolyan irigyellek. Nekem nem is tudom, mikor volt utoljára barátnőm - Jonghyun megrázta a fejét, miután végighallgatta Jinki szakítós sztoriját. Az idősebbik (mert mint kiderült, Jinki idősebb volt) felnevetett.

- Ha szerinted az, hogy a menyasszonyod a haveroddal a te ágyadban hentereg a szülinapodon irigylésre méltó, akkor örülök neked.

- De legalább jó az életed. Nekem senkim nincs. Amint megtudják, hogy óvodapedagógus vagyok, egyszerűen eltűnnek - egy fájdalmas sóhaj hagyta el az alacsonyabbik száját. Jinki látta, hogy kényelmetlen témára terelődött a szó. Finoman megveregette a társa vállát.

- Ha lenne gyerekem, biztosan egy ilyen óvóbácsihoz járatnám - mosolygott. Komolyan is gondolta. Jonghyunt nagyon megszerette, és felnézett rá, amiért ilyen kihívást fogadott el. Nehéz lehetett óvóbácsinak lenni.

 Ahogy a repülőgép haladt tovább, az emberek úgy csendesedtek el. Hamarosan szinte mindenki elaludt. Az út hosszú volt, és fárasztó. Csupán az emberek halk szuszogása hallatszott a gépmadár belsejében. Néha egy-két ember felkelt a mosdóba, de nem volt már nagy mozgás. Jinki és Jonghyun mélyen szuszogtak egymás mellett, míg Minho horkolt, s Key múmia-pózban élte túl a szépítő-alvását. Aztán persze az emberek számottevő része apránként felébredt. Ők már kapták is a megérdemelt kávéjukat, illetve egy-egy francia melegszendvicset. Kibum már bőszen falatozott, de a mellette ülő focista még mindig csak horkolt. A divattervező csak a szemeit forgatta. Ő elhitte, hogy Minho fáradt lehetett, de azért a horkolást kicsit túlzásnak gondolta. Alig várta már az érkezést. Egyrészt, mert már nem bírta a dezodor szagát, másrészt pedig azért, mert le akart már szállni. Körbenézett. Abból, amit látott, már csak egy-két ember aludt Minhón kívül.

- Jó reggelt - köszöntötte őt Jonghyun, miközben éppen kimászott a helyéről. Kibum biccentett felé, majd lenyelte a falatot.

- Jó reggelt - válaszolta. Az alacsony férfi elmosolyodott.

- Hogy aludt?

- A körülményekhez képest jól. Ön?

- Szintén. - Jonghyun még egy pillantást vetett a férfira, mielőtt igénybe vette volna a mosdót. Nem sokkal később kijött - Tudja, olyan, mintha maga és én már találkoztunk volna. Meg az utazótársammal kapcsolatban is ez az érzés fogott el. Érdekes, nem?

- De. - Key bólintott - Nekem ugyanez az érzésem volt a zokniaggyal - fejével az alvó Minho felé bökött. Jonghyun halkan felnevetett, majd visszaült a helyére, hogy újabb beszélgetésbe kezdjen a kedvenc beszélgetőpartnerével. A hangosbemondó ismét megszólalt.

- Tisztelt utasaink. Jelenleg Strasbourg felett repülünk. A hátszélnek köszönhetően fél óra múlva akár landolhatunk is. Egy pár szót Párizs jelenlegi időjárásáról: napos, és meleg, néhol azonban várható felhőszakadás, leginkább a főváros nyugati, észak-nyugati részén. Harmincnyolc fok van, a páratartalom hetven százalék.

- Hetven? – pislogott Jonghyun. Ez neki nagyon soknak tűnt. Jinki csak legyintett, és ismételten folytatott valami fárasztó viccet, ami után Jonghyun agya szinte felrobbant. Az idő gyorsan telt, és hamarosan le is szállt a repülőgép. Kibum a leszállás közben természetesen végig piszkálta a társát, hogy az ébredjen fel, de csak morgást kapott.

- Na, ébredj! – lökött egy nagyot a divattervező, mire a focista szemei kipattantak.

- Megjöttünk? – kérdezte álmosan.

- Igen, már gurulunk – válaszolta Key. A repülőgép lassan megállt, a lámpák eloltódtak. Ideje volt felállni. Az utasok mozgolódtak, levették a bőröndjeiket.

- Hát, akkor viszlát – Minho intett egyet a divattervezőnek, és elsietett. Key felkapta a fejét. Még szeretett volna beszélni az utazótársával, de ő már rég nem volt a környékén. Gyorsan a kezébe kapta a cuccait, és már rohant is le. Azonban az ajtóban megállt. A fiatal pilóta jelenléte feltűnt neki.

- Maga hogyan kapott ilyen fiatalon engedélyt? Legfeljebb húsz éves – értetlenkedve nézte végig a fiút.

- A kemény munka meghozza gyümölcsét – a pilóta elmosolyodott. Mintha csak egy kisgyerek lett volna. Kibum egy darabig hezitált.

- Azért nem vezetett olyan rosszul – mondta végül, majd felkapta a bőröndjét, hogy megkeresse a focistát. Maga sem tudta, milyen felindulásból, de beszélni akart vele. Egyre gyorsabban szedte a lábait, hogy hamar odaérjen a bőröndökhöz. Elvileg azok még nem érkeztek meg…

Szerencséje volt. Amint megérkezett a bőröndökhöz, körbenézett. Minho ott állt a két másik beszédes utas mellett. Odasietett hozzá. Lassan kinyújtotta a kezét, és minden előítéletét félretéve megérintette őt.

Minho döbbenten fordult meg.

- Otthagytam valamit? – kérdezte. Szemeiben még mindig a fáradtság csillogott.

- Nem. Valahogy… megkedveltelek, és szeretném elkérni a számod, hogy akár később majd legyen kontaktunk… vagy nem tudom – dadogott össze-vissza Kibum. Maga sem tudta, hogy mi történt az eddigi magabiztos, törhetetlen jellemével, de egyszerűen úgy érezte, hogy a focistában volt valami, ami belőle hiányzott. Egy olyasvalami, ami eddig nem volt jelen az életében, de már nem tudna nélküle lenni. Mintha Minho kiegészítené őt.

A focista elmosolyodott.

- Diktálom – mondta. Kibum szemei felcsillantak, és már be is kapcsolta a mobilját. Közben megérkeztek a bőröndök, így amíg a készülék összeállt, Minho levette a saját bőröndjét. Key jelzésére lediktálta a telefonszámát, s közben még a márkás bőröndöt is leemelte. Nem kellett agysebésznek lennie ahhoz, hogy tudja, melyik lehetett a másik híresség bőröndje. Értelemszerűen a legdrágább, és az, amelyik már olyan ronda volt, hogy azt biztos valaki tervezte.

- Köszönöm. Odaadom a névjegykártyámat, és bármikor elérhetsz – Kibum meg sem várta Minho reakcióját, hanem azonnal a férfi kezébe nyomott egy papírt. Átvette a bőröndöt, majd mosolyogva elment.

Minho csak meglepetten állt, és nagyokat pislogott.

***

Jinki végigloholt a Champs-Élysées mentén. Jonghyun e-mailje nagyon nyugtalanító volt a számára, és meg akart bizonyosodni arról, hogy az egész csak egy tévedés volt, csak ő értett félre valamit.

A kocsmába betért. Tudta jól, hogy hol volt a barátja, hiszen mindketten részletes programtervvel látták el a másikat. Ez nagyon sokat segített az idősebb férfinak, hogy megtalálja a volt utazótársát.

- Megvagy – szíve már a torkában vert, de szerencsére észrevette azt, akit keresett.

Jonghyun a pultnál ült, immáron nem az első bort iszogatva. Olyan gyengének, és magatehetetlennek látszott, hogy Onew szíve megfájdult. Odalépett a fiatalabb mellé.

- Jonghyun-ah? – finoman megbökte őt. Jonghyun felnézett, majd ismét belekortyolt a borba.

- Nincs senkim. Egyedül vagyok ezen a rohadt világon. Tudod… milyen szar egyedül lenni? Ülni, és bámulni magam elé? Hazamenni úgy, hogy senki nem vár? – kérdezte elkeseredetten. Az alkohol szaga csak dőlt belőle.

- Tudom, milyen – Jinki halványan elmosolyodott. Leült Jonghyun mellé. Bizonytalanul megveregette a vállát.

- Nem tudod – rázta meg a fejét Jonghyun. Jinki felsóhajtott, és ismét felállt.

- Megyünk haza. Itt az ideje, hogy elmenjünk. Ma már eleget ittál.

- Nem! – tiltakozása kifejezéseképp Jonghyun lerázta magáról Onew kezét. Az idősebb férfi egy pillanatra elgondolkozott. Fogalma sem volt, hogy mit tehetne, de aggódott az új barátjáért.

- Jonghyun-ah… mennünk kell – sóhajtotta. Úgy döntött, hogy a meggyőzés erejét próbálja meg használni. Azonban Jonghyun hajthatatlan volt.

- Nem kell. Itt olyan jól érzem magam – dadogta. Jinki felsóhajtott. Ez nem igazán akart sikerülni. Nem volt abban tapasztalata, hogy egyedül hogyan tudná elérni azt, hogy Jonghyun végre távozzon vele együtt innen. A küzdelem egyre reménytelenebbnek tűnt.

Azonban ekkor csoda történt.

Az egyik asztaltól felállt egy férfi. Ahogy közeledett az asztal felé, Jinki észrevett rajta valamit. Kísértetiesen hasonlított valakire…

- Bocsánat, meghallottam, hogy koreaiul beszélnek, és gondoltam… hogy segítek… - az ismeretlen fiatal hangja még jobban bevillant a férfinak.

- Azt megköszönném. Valahogy át kellene őt vinni a hoteljába. – Jinki a fejével Jonghyun felé biccentett, aki már a pulton feküdt. Nem igazán volt már tudatánál, de ellenkezni még tudott. – Tudom, mi a hotel neve, és a helyi ismeretei alapján biztos tudna segíteni, ha csak nem turista.

Az ismeretlen felnevetett.

- Ami azt illeti, turista vagyok. Vagyis... olyasmi… a főnökség egy hétre Párizsba száműzött egy pilóta-továbbképzésre.

- Szóval ön pilóta – biccentett Jinki. A fiatalabb férfi mosolyogva bólintott. Szó nélkül kifizette Jonghyun számláját, aztán az alacsonyabbikat valahogy felemelte a székről. Jonghyun hiába próbált meg ellenkezni, kettő ember ellen nem tudott mit tenni. Kénytelen volt elfogadni, hogy őt most cipelték.

- Igen. Négy napja jöttem. Letettem a gépet délben, onnantól kezdve meg sem álltam – magyarázta a pilóta lelkesen. Neki is szimpatikus volt a vélhetően idősebb férfi.

Jinki döbbenten pislogott.

- Maga volt a pilótánk? – kérdezte. Persze, a válasz egyértelmű volt, és igazából választ se várt rá. Emiatt el is halkult a beszélgetés. A két férfi ketten hurcolta ki a részeges harmadikat. Párizs legsűrűbb utcája most csendesebb volt, így nem kellett kerülgetniük az embereket. Követték azt az útvonalat, amit Jinki a telefonján talált. Jonghyun lassan kezdett magához térni.

- Hol vagyok? – kérdezte.

- Visszaviszünk a hotelba – hallatszott Jinki válasza. Azonban Jonghyun cseppet se volt boldog a hír hallatán. Még az alkohol hatása alatt állva kifordult önmagából. Megfeszült, kezeit ökölbe szorította.

- Nem! Nem akarok. Hagyjanak egyedül! – kiáltotta ingerülten. Megpróbált kiszabadulni a két fiú támasztásából.

- Engedjenek el! - kiabálta, ahogy kirántotta magát a két férfi szorításából. Néhány lépést tett tántorogva.
- Kérem, jöjjön velünk! - a pilóta, Lee Taemin kinyújtotta a kezét, hogy segíthessen, azonban Jonghyun ezt elutasította. Ahogy az alkohol átvette felette az uralmat, úgy vált egyre agresszívebbé is. Bár Jinki igyekezett ebből kimaradni, a baj őt is elkerülte. Taemin és Jonghyun vitájából hatalmas botrány keletkezett, amely verekedésbe torkollott. A két férfi a földön fetrengett. Taemin önvédelemből, Jonghyun az alkohol miatt.
- Fiúk, álljatok le! - kérlelte őket Jinki, azonban ez nem volt rájuk hatással. Az emberek már körülöttük álltak, majd hamarosan meghallatszott a közeledő rendőrautók szirénája. Jinki az ajkába harapott. Vagy letartóztatják őt is, vagy keres segítséget.
Körbepillantott, és meglátott valamit, ami egyből adott neki egy reményt. Szemei felcsillantak, majd elrohant. Muszáj volt eljutnia oda.

***

A labda sólyomként repült a hálóba, többször megpördülve ott.
Felső sarok.
Tökéletes.
Minho elégedetten lépett el a helyéről, ahonnan ezt a kifejezetten jó tizenegyest lőtte. A labdához sétált, és felemelte azt. Az edzésnek négy órája vége volt. Azonban ő nem ment haza a többiekkel. Maradt, és gyakorolt. Ő nem lehetett csak egy koreai futball-játékos. Ő akart lenni a futball-játékos. Az az ember, akiről mindenki hallott már. Mint Lionel Messi. Éppen ezért nem hibázhatott. Neki tökéletesnek kellett lennie, és mindig, mindenre felkészülni. Elvégre ő volt Choi Minho, és ő nem veszíthetett. Ő nem lehet rossz.

Ledobta maga elé a labdát. Újra. Mi van, ha a kapus pont a sarkokra megy rá? Mi van, ha neki máshova kell céloznia?

Kiegyenesedett, és vett egy mély levegőt. Valaki volt még rajta kívül a stadionban. Hallotta. Valaki közeledett.

Megfordult. Homlokát összeráncolta. Az alak kifejezetten ismerős volt neki. Mintha már látta volna valahol.

- Bocsánat… - a férfi megszólította őt. Minho kihúzta magát.

- Segíthetek valamiben?

- Ami… ami azt illeti, igen – sóhajtotta az idegen, majd elhadarta, hogy mit is akart: – nem tudom, hogy ismer-e… együtt ültünk a repülőgépen. A barátom lerészegedett, és nekitámadt a pilótának, majd jött a rendőrség, és egy árva szót sem tudok franciául, hogy segítsek, és nem tudom, kihez fordulhatnék…

Minho csak pislogott értetlenül. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna erre.

- Honnan vette, hogy itt vagyok? – kérdezte egy idő után. Az ismeretlen az ajkába harapott.

- Olvastam, hogy maga mindig sokat van az ismeretlen futball-stadionokon – válaszolta. Minho elmosolyodott. Ez hízelgő volt.

- Nos… én nem tudok franciául. – válaszolta. Segíteni szeretett volna, noha nem igazán értett semmit a férfi szavaiból. Felvette a labdát. Már felesleges lett volna a földön tartania – Bemegyünk, és elmeséli még egyszer, lassan. Együtt kitaláljuk, hogy hogyan is tudnék segíteni. Jöjjön!

Az ismeretlen bólintott, és követni kezdte a sztárfocistát. Lassan mindent elmesélt. Elmondta, hogy Jonghyun milyen levelet írt neki, hogy a pilóta segített őt elvinni a kocsmából, hogy összeverekedtek, illetve, hogy kijött a rendőrség, ő meg elfutott segítségért, és csak Minhót találta meg, mivel közel voltak a stadionhoz.

Minho mindezt végighallgatta, és közben gondolkozott, hogy ő vajon mit is tehetne. Végiggondolta, kitől kérhetne segítséget, és még a telefonját is végiglapozta. Valakinek itt kellett lennie, aki tudott segíteni.

- Key… - mormogta, ahogy megállt a tekintete a K betűnél. Nem habozott; azonnal felhívta a divattervezőt. Kicsengett. Jinki és Minho feszülten várták, hogy vajon a férfi felveszi-e. Nem tette. A telefon csak csengett, és csengett, de nem szóltak bele. Aztán hirtelen a kicsengés abbamaradt, és Kibum beleszólt.

- Mondjad gyorsan – suttogta.

- Tudsz franciául?

Egy kis szünet. Kibum biztos hülyének titulálta őt fejben, de nem érdekelte őt. Valamiért Jinki szimpatikus volt neki, és úgy érezte, hogy segítenie kell.

- Tudok.

- Kellesz. Gyere a Le Grand Stadion melletti rendőr főkapitányságra. Siess! – azzal Minho kinyomta a telefont. Felkapta a cuccait a padról, végül Jinki felé fordult – Megyünk.

Jinki bólintott. Amint Minho elindult, ő követni kezdte a focistát. Megvárta, míg az bezárja a stadiont, és odaadja a kulcsot a portásnak. Sietve mentek a rendőrség felé. Nem beszéltek egymással, levegőjüket a futásra tartogatták. Természetesen Minho megvárta a kicsit lassabb társát, mikor már majdnem egy fél utcával lehagyta őt.

- Ez az! – Jinki megállt az egyik ajtó mellett. Minho szintén megtorpant. Nem mondott semmit, csak vártak a divattervezőre. Kínos csend telepedett közéjük. Nem tudtak miről beszélgetni. Jinki nem merte kérdezgetni a focistát, míg Minho nem merte faggatni a boltost. Így csak ácsorogtak legalább húsz percet.

Egy taxi lefékezett a rendőrség előtt, s egy kis idő múlva kiszállt Kibum. Arca vöröslött az idegtől, mikor meglátta a másik hírességet.

- Ugye tudod, zokniagyú, hogy az egyik legfontosabb privát divatbemutatóról jöttem el. Mi van? – kérdezte dühöngve. Minho csak a szemeit forgatta.

- Letartóztatták az alacsony gyereket, meg a pilótánkat – morogta. Kibum szemei elkerekedtek egy pillanatra. Látszott, hogy valamin nagyon elgondolkozott.

- Itt vannak? – biccentett az ajtó felé. Jinki bólintott. Kibum nem szólt semmit, csak bement a rendőrségre. Az ajtót becsukta maga után, jelezve, hogy egyedül akarta ezt elintézni. Így Jinki és Minho ismételten kettesben maradtak. A kínos csönd változatlanul beállt. A fiúk csupán álltak, és bambultak maguk elé, miközben izgultak. Egy óra telt el, mire felbukkant Kibum, Jonghyun, illetve Lee Taemin, a pilóta. Jinki azonnal odaugrott, hogy megtámassza a barátját.

- Letetted az óvadékot? – fordult Minho Keyhez, aki bólintott.

- Le. Viszont… ha már így egymásra találtunk… mi lenne, ha ezt a varázslatos május 25-ét megünnepelnénk holnap egy ebéddel? Úgysincs más programom, ennyivel meg jöttök nekem – a divattervező elmosolyodott. Maga sem hitte, hogy így megkedveli percek alatt ezt a társaságot, de valami furcsa érzés keringett benne. Mintha ők öten mindig is összetartoztak volna, és ez a sok furcsaság direkt azért lett volna, hogy ők egymásra találjanak. Ők, öten.

Goodbye - Rest In Peace, Angel

 Szeretném ezzel a kis szösszenettel kifejezni a szeretetem, és gyászom Kim Jonghyunért. Egy fantasztikus ember volt, aki nem érdemelte meg ezt. Sajnálom, hogy ilyen fiatalon lett vége... hogy a SHINee már csak lélekben öt. Isten nyugosztalja a világ legjobb énekesét.

Ahogy kinyitottam a szemem, és elém tárult a fény, úgy éreztem, sikerült. Megcsináltam. Végre, Kim Jonghyun, megtetted, amit meg kellett tenned. Végre elmentél, és ezzel kezdetét veheti a békesség, és nyugalom, amely rád vár, a másik Jonghyun nélkül. Most már nem leszek egyedül, hanem elindulhatok a megnyugvásom felé. A fény felé. Vége volt minden szenvedésemnek, és elmenekülhettem innen, ebből a romlott, egocentrikus, önző világból, melyben a tökéletességet hajszoltuk, ami nem létezik. Ironikus, nem? A külső álca miatt senkit nem érdekelt a megtört belsejű Jonghyun. Csak Jonghyunt, aki beszélt hozzám, és sötét dolgokat mondott nekem. Ijesztő, eddig ismeretlen dolgokat. És nem hagyta abba. Néha szerencsémre napokra eltűnt. Olyankor megnyugodhattam, bár mostanra már frusztrált, ha nem volt velem. Úgy éreztem, hogy csak ő tudott mindent a világról, s én nem, és elveszve álltam nélküle a zajos, idegen világban, melybe beleszülettem. S aztán megjelent. Ő, a másik Jonghyun. Általában éjjel jött, vagy akkor, amikor egyedül voltam. Leült velem szembe, és beszélt hozzám. Hogy rossz vagyok, hogy utálnom kell magam. S ő megmondta, hogy senkit nem érdeklek. Hogy egyedül vagyok a világban, hogy ha meghalnék, senki nem hiányolna. És igaza volt. Senki nem figyelt fel az intő jeleimre, és senki nem figyelt a dalszövegeimre. Csak játszottam a buta majmot, aki voltam, akinek a világ képzelt. Nem tudtam viszont szeretni már senkit. Nem tudtam olyan őszinte szeretettel gondolni senkire. Nem tudtam senkinek elmondani azt, amit éreztem igazából. Csak féligazságokat mondtam, mert a teljesekre képtelen voltam. Tudtam, hogy senkit nem érdekelne. Senkit, kivéve Jonghyunt, aki egyre gyakrabban látogatott meg. Ő meghallgatott, majd belém rúgott még egyet. Egy hatalmasat. Visszaemlékeztem a legsötétebb dolgaimra, mert ő visszaemlékeztetett.

Ez így ment, minden áldott nap. Kivéve, amikor eltűnt. Olyankor boldog voltam. Fogjuk rá. Ha éppen nem az agyam kattogott, akkor boldog voltam, mert a sok szörnyűség mellett ott volt mindig valami apró vidámság. Aztán Jonghyun megint megjelent.

Azt hiszem, Jonghyun maga volt a Szomorúság. És az elején csak egy piszkálódó kis gecinek hittem, de aztán egyre mélyebbre és mélyebbre ásott a lelkemben. Mert ő ismert engem. Mert lassan azonosult velem, és a részemmé vált. Így lett ő is Jonghyun. Hiszen ő belőlem volt egy rész, mert velem együtt élt. Egyre gyakrabban. Azért hívtam így, mert lassan eggyé váltunk. Már nem volt vidám Jonghyun és a másik Jonghyun. Már csak Jonghyun volt. Én, ő, azaz a Szomorúság.

Ráadásul ketten maradtunk. Senki nem figyelt rám, senkit nem érdekelt az, ahogy Jonghyun felemésztett, és átvette felettem az irányítást. Menekülni akartam tőle, elmondani valakinek, aki szeret, hogy Jonghyun bánt engem. Azonban csak pszichiáterhez küldtek, és az nem volt ugyanaz. Kurvára nem volt ugyanaz. Egy családra, egy barátra, egy testvérre lett volna szükségem, és nem pedig egy idegenre, aki kielemez, és úgy kezel, mint egy megjavítandó csapot.

"Igen, eltört a szűrője... tessék kicserélni"

Ja, mert ez így működött... mert egy embert így kellett kezelni. Ha valami rossz, kicseréljük... de ha valami eltörött, és nem használható, akkor az már nem kell, mert sosem lesz ugyanaz, ugye?

Hát... én így éreztem magam, és őszintén, hirtelen minden könnyebb lett. Még hallottam a sikoltásokat, a kétségbeesett hangokat. A SHINee tagok lépteit, az orvosok rohangálását, a családom zokogását. De eddig nem kellettem nekik. Csak eszükbe jutott, hogy én is vagyok. Ha eddig nem vigyáztak rám, ezután se akarjanak. Nem akarok szánalomból terhet jelenteni senkinek. Jonghyun is megmondta. Mindenki csak szánt engem. Most már.

Eddig senki nem kérdezte meg, hogy mi volt velem, csak most, hogy úgy döntöttem, elmegyek. Csak azután érdekeltem mindenkit, hogy megszabadultam a tehertől, és Jonghyuntól. Valahogy a nehéz Szomorúság többé nem volt. Csak én, a normális Jonghyun, aki végre-valahára egyedül lehetett, megnyugvásban, békességben.

Csendben sétáltam a fényben, és vártam, hogy mi lesz ezután. Vártam, hogy elém táruljon valami.

Minho

Ahogy a fény véget ért, egy kórházi szobában találtam magam.

- Mi a fene? - körbenéztem. Ismerős terem, de nem tudtam, hogy mit keresnék itt. Ez lenne a Mennyország? Vagy a Pokol? Vagy valami más?

Tekintetem megakadt valamin, amit nem értettem. Minho feküdt az ágyon, bekötözve, csukott szemmel.

Közelebb léptem hozzá. Nem értettem, mit keresett itt. A mostani frizurája volt a fején, így nem lehetett valami flashback. De akkor mi volt ez?

Ahogy a nagy őzikeszemek lassan kinyíltak, egyből rám vetődtek.

- Hyung? Te élsz?

Hangjában semmi erő nem volt. Csak feküdt, és bámult engem.

Látott...

- Nem. Meghaltam. - válaszoltam - A fény hozott ide.

Minho hallgatott. Ismét lefolyt az arcán egy könnycsepp. Majd még egy, és még egy. Sírt. Csak csendben figyeltem, ahogy összehúzta magát, és minden egyes porcikájában remegett.

- Miért tetted? Miért hagytál itt minket? - kérdezte, de a hangját elnyomta a sírása. Nem szóltam semmit. Nem mondhattam el neki, hogy miért menekültem el magamtól, mert annyira pontosan én sem tudtam definiálni a problémát. Már egyszer amúgy is leírtam. Magam miatt mentem el, mert menekülnöm kellett. Mert szenvedtem. Csendben odasétáltam a kórlapjához. Elájult. Sokat sírt, és elájult. Talán pár évvel ezelőtt belém hasított volna a bűntudat éles kése, de most nem. Valamiért már nem tudtam ezen meghatódni. Hiszen ő se volt ott velem, mikor szükségem lett volna rá.

- Meg kellett tennem. És már jobban érzem magam - válaszoltam csendesen. Minho csak jobban zokogott.

- Gyere vissza, kérlek, bármit megteszek... - suttogta. Azonban már késő volt. Nem mehettem vissza. Már végleg elhagytam a testem, és az embert, aki Kim Jonghyun volt régebben. Egy szánalomra méltó, buta ember.

- Minho-sshi, én nem érdemeltem meg az életet. Én szenvedtem, és szabad akartam lenni. Engedj el, kérlek, hogy megnyugodhassak, és békére lelhessek - felsóhajtottam, majd közelebb léptem hozzá. Megállt a zokogásban, s nézett engem a nagy boci szemekkel.

- Nem teheted ezt velünk! Hol a SHINee? Hol a barátságunk? Hol vannak a shawolok? Mi lesz így, nélküled? - kétségbeesett hangja el-elakadt.

- Sajnálom, de meg kell értened, hogy én nem voltam elég jó. Nem érte meg élnem. - válaszoltam - A világ sokkal sötétebb, mint hinnéd. Sajnos van benne fekete is. Nagyon sok fekete, amit te nem fogsz fel. De ha igazán szeretsz, akkor megtartasz a szívedben, és őrzöd az emlékemet. Csak te sose legyél ilyen... sose félj önmagadtól, és ne hallgass a Szomorúságra. Én így tettem, és látod, mi lett a vége.

Minho csak zokogott tovább.

- Elég jó voltál. A legjobb, aki lehettél - mondta. Csak dobált felém szavakat, melyek jelentéktelenek voltak a számomra. Melyeket nem akkor kaptam, mikor kellett volna. Azok a szavak, amik fél éve vidámságot hoztak volna ebbe nyomorúságos életbe.

Csak a fejemet ráztam. Ez nem volt igaz. Nem voltam jó egy cseppet sem. Nem voltam hibátlan, és túl erős voltam eddig is. Ideje volt már abbahagynom a hősködést, és követni a sorsom, hogy meghalok, hogy elmenekülök.

- Nem, nem voltam jó. Egy cseppet sem.

- Élj... kérlek...

- Már késő. Szeretnék elbúcsúzni. Szia, nagyfiú - a szellemkezeimmel végigsimítottam a haján. Nem volt egyszerű búcsú, de tanultam belőle. Minho a szárnyaim alatt nőtt fel. Ő volt Tom, s én Jerry. Tudtam, hogy nem kérhettem volna a segítségét, de... de talán ő sokat segített akkor, amikor Jonghyun nem volt velem. Talán olyankor sokkal jobban éreztem magam. És igaza volt. A koncertek alatt eltűnt belőlem a stressz, a félelem, a halálvágy. Olyankor csak én voltam, és a shawolok. Meg mellettem a csapat. De aztán eltűnt ez a köd, és Jonghyun megjelent. Nem hozhattam döntéseket, nem lehettem az, aki szerettem volna, mert híres voltam, és meg volt határozva az egész életem.

- Jonghyun hyung... - ahogy kimondta a nevem, elcsuklott a hangja - jól csináltad.

Elmosolyodtam. Ezt kértem Sodamtól. Hogy mondja ezt nekem. Megpróbáltam letörölni a könnyeit, majd kinyílt a fénykapu. Intettem neki egyet, hiszen már nem találkozunk. Talán soha többé. Aztán elmentem, és reméltem, hogy most már egy aranykapu fog elém tárulni.

Anyu

Egy nappaliban találtam magam. A mi nappalinkban, ahol felnőttem. A kanapén édesanyám zokogott, ölében Roo, a legnagyobb kincsem. Csak álltam szótlanul, és néztem, ahogy anyukám görcsösen kapaszkodott valamibe, ami rám emlékeztette.

Talán most hasított belém valami érzelem, hiszen mindenkinek az édesanyja a legfontosabb. Ahogy ott zokogott, éreztem, hogy elszégyelltem magam, hiszen az volt a legszörnyűbb dolog, ha az ember látta az anyját sírni.

- Anyu... - suttogtam magam elé. Tettem felé egy lépést, mire Roo, a jó öreg, beteges Roo felvonyított. Megijedt tőlem, a szellemtől. Nem csodálom, én is megijedtem volna.

Anyukám felpillantott. Tekintete az enyémmel találkozott. Remegve állt fel, hogy megöleljen, de átnyúlt rajtam.

- Jonghyun-ah... - ismét előtört belőle a zokogás - Jonghyun-ah, miért tetted ezt?

- Meg kellett tennem anyu, mert szenvedtem. De szerettelek volna még látni, mielőtt végleg elmegyek. Úgy látszik, maradhattam búcsúzni - válaszoltam. Tudtam, hogy sosem fogja megérteni. Tudtam, hogy ezt sosem fogja elfogadni. Tudtam, hogy csalódást okoztam neki.

- Nem! Nem! Kim Jonghyun, te nem halhatsz meg! Neked élned kell, kicsi fiam! - torka szakadtából ordított. Éreztem, ahogy a szomorúság, tehetetlenség, és harag áthatolt rajta. Éreztem, hogy mindezt én okoztam. Mert csak fájdalmat tudok okozni. Ezek szerint nem csak magamnak, hanem másoknak is.

- Anyu... kérlek, ne tedd ezt nehezebbé - próbáltam megnyugtatni, persze mindhiába - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam - meghajoltam. Mélyen. Bár tettem nem bántam meg, egyre jobban sajnáltam anyukámat. Ha valaki, akkor ő tényleg nem érdemelte meg, hogy szenvedjen.

- Mindened megvolt... mindened... - vett egy mély levegőt, de csak a fejem ráztam.

- De látod... csak az hiányzott nekem, ami nem volt meg. Ember vagyok, és önző. Én nem akartam többé korlátoltságban élni.

- Akkor csak kilépsz... csak hagytad volna ott az egészet! - kiabálta. Lesütöttem a szemeimet.

- Már késő volt. Mikor úgy döntöttem, elmegyek, akkor már késő volt. Akkor már felemésztett a depresszió. Kérlek, értsd meg, hogy nem volt más választásom. Soha nem is lett volna. Hiába hagynám ott a zenei ipart, ha az az életem. Csak nem voltam jó. Nem voltam elég tehetséges, hogy sikeres legyek - mondtam, és ahogy ezek a szavak kicsúsztak a számon, éreztem magamban egy kettősséget. Amíg a dormban éltem, ezek a gondolatok nem futottak át bennem.

- Te voltál a legtehetségesebb ember, akit ismertem! - ajkai remegtek, főleg, ahogy küzdött önmaga ellen.

- Anyu, te ezt nem értheted meg. Nem is akarom, hogy megértsd. Én eddig mindent jól csináltam, de most már vége. Már nem akarom se jól, se rosszul csinálni. Már csak nyugalomban akarok maradni, és pihenni, mert megérdemlem, mert sokat küzdöttem, és ez kijár nekem.

Anyukám visszaroskadt a kanapéra, és zokogott. Megint. Nem értette. Persze, hogyan is érthette volna... ezt senki sem értette, csak én, hiszen csak én éltem át.

- Persze, kisfiam, jól csináltad... csak tarthatott volna tovább is - zokogta.

Nem szóltam semmit. A fény ismét megjelent, és tudtam, hogy ideje elmennem. Talán várt rám a kapu, a Menny, vagy a Pokol, ahol pihenhetek, amíg csak akarok.

- Isten veled, anyu... Isten veled - egy puszit suhintottam az arcára, amitől csak jobban zokogott. Sokkal jobban. Roo felé is megindultam, de ő félt tőlem, s attól, aki voltam. Én is féltem magamtól. Kezemet végigfuttattam a szőrén. Megremegett.

- Isten veled, egyetlen szerelmem - suttogtam, és ismét beálltam a fénybe. A kollégám, és a családtagom szenvedése után már ideje lett volna végre végleg lenyugodnom. Pihennem, hiszen megérdemeltem. Anyu is, és Minho is ezt mondták. Mind erre gondoltak; pihenhetek végre. Én is erre gondoltam. Hogy pihennem kell, mert itt volt az ideje. Huszonnyolc évnyi szenvedés bőven elég volt nekem. Túl sok volt tulajdonképpen. És nem vártam, hogy megértsék, hiszen ezt nem lehetett megérteni. A doki sem értette meg. Senki nem értette meg, hogy szenvedtem. Mindenki normálisnak vette, hogy éltem, és elvártnak tekintették. Pedig már korábban sem éltem, belülről már halott voltam.

Key

Mikor egy repülőgépen találtam magam, felsóhajtottam. Még nem szenvedtem eleget. Nem, még végig kellett néznem mindenki szenvedését. Ehhez is úgy álltam, mint az előző kettőhöz. Vártam, hogy mi lesz. Körbenéztem, de sehol senki. Csendben várakoztam, de csak keserves zokogást hallottam a privát mosdóból. Nos, igen, a business-osztály szépségei. Én is sokat utaztam ezen az osztályon. A mosdóba mentem. Kibum volt ott. Kim Kibum... egy újabb csapattárs. Zokogott. Kezében egy műanyag cafatja, ami pont a célt szolgálta. Pont Key célját. Kezei véreztek, mint annak idején, mikor a közös dormba kerültünk. Ismét vágta magát. Tudta, hogy a fájdalom, ami benne volt, csak így kelhetett szárnyakra. Zokogott, a földön vörös és átlátszó foltok keveredtek. Mellette a telefonja. A Twitter, amiben benne állt, hogy feladtam.

Tudtam, hogy sok ember fog miattam szenvedni. Tudtam, hogy a shawolok szeretnek. Emiatt hálás is voltam nekik. Én is szerettem őket. Csak magamat nem. Magamat képtelen voltam szeretni. Hiszen én csupán egy senki voltam, aki végezte a mindennapos munkáját, meg akart felelni az elvárásoknak, és küzdeni akart, hogy jobb legyen. Azonban nem értem révbe.

- Kibum-ah - megszólítottam. Már kezdtem kapizsgálni a dolgot. Mindenkivel beszélnem kellett. Ez volt a szabály. Mindenkinek el kellett mondanom, hogy ez az én döntésem volt.

- Menj ki a fejemből... nem akarom... nem akarom! Nem lehet igaz! Egy csak egy álom! Egy rossz rémálom! - ordítozta. Fejét a kezeivel fogta, mintha megőrült volna, s csak ezeket ismételgette.

- Kibum-ah, kérlek, értsd meg... meg kellett tennem...

Felnevetett. Már nem igazán volt ép eszénél. Szenvedett. Miattam.

- Dehogy kellett! Menj a picsába a maszlagjaiddal, és mássz ki a fejemből! Elárultál! Kurvára elárultál minket, Jonghyun! De tudod, mit? Jól csináltad! Marhára jól csináltad! Elmentél, és nem számolsz azzal, hogy hány ember fog most miattad szenvedni! Mert ennyit jelent neked az, ami volt. A shawolok, a SHINee, a családod, a barátaid! Mert gyenge voltál! És azt kívánom, hogy bárcsak élnél, hogy utána megöljelek! - ordította. Ingerült volt, a düh beszélt belőle. Azonban a fénykapu megjelent. Biztos volt valami kód, ami mindig megnyitotta a kaput.

- Nem várom el, hogy megértsd a döntésem... de ne is bánts emiatt. Te nem mentél át azon, amin én...

Hisztérikusan felnevetett. Továbbra is azt hihette, hogy a fejében beszéltem hozzá, mivel nem nézett fel, ahogy folytatta, csak fogta a fejét. Gondoltam, ezt még megvárom, mielőtt eltűnök végleg.

- Min mentél át? Hm? Én majdnem meghaltam a születésemkor, majdnem megvakítottam magam, a szüleim szartak rám, és senkim nem volt Szöulban, mikor feljöttem! A semmiből kezdtem, Jonghyun hyung! Háromszor utasított el az SM, és sorozatosan kaptam a negatív kritikát, hogy mit keresek ott! Mindig, mindenki megvetett, mert nem voltam Kim Jonghyun. De nem adtam fel, mert nekem jelent valamit a család fogalma!

Szíven ütöttek a szavai. Nagyon.

Csak álltam szótlanul, és gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. Valahol igaza volt. Ő is sokat szenvedett. Csak ő nem volt olyan, mint én. Ő nem tudott elég erős, vagy gyenge lenni ahhoz, hogy meghaljon.

- Kérlek, hogy érts meg - sóhajtottam, de csak a fejét rázta.

- Ezen nincs mit megérteni. - hangjában a csalódottság tükröződött - Megérteném, de nem kértél segítséget, csak elrejtőztél az álarcod mögé, és eltűntél. Így nem tudtunk rajtad segíteni.

- Kibum-sshi, nézz fel, kérlek. - szóltam neki. Ahogy felnézett, elkerekedtek a szemei. Csak én voltam, és a fény... szóval semmi extra - Kértem segítséget, de nem lett jobb. Hiába beszéltem a problémámról, csak rosszabb lett, mikor újra előtört bennem. Én nem bírtam már ezt a nyomást. Nem élveztem. Gyenge voltam, és ezt belátom.

- És most szerinted mi lesz? Mindenki boldogan fog tovább élni? - kérdezte szkeptikusan, de csak a fejemet ráztam.

- Kell egy kis idő, de majd jobb lesz, és elfeledkeztek rólam. Nekem az volt a dolgom, hogy elmenjek. Ez a sorsom, eddig égett a gyertyám.

Ismét sírni kezdett, könyörögni, hogy menjek vissza. Beléptem a fénybe, el kellett mennem. Végleg.

Sodam

Kórházi folyosó, előttem egy női mosdó. Nem kellett sokat gondolkoznom, tudtam, hogy kit kellett most keresnem.

- Sodam noona! Noona, hol vagy? Kim Sodam, gyere elő! - kiáltottam el magam, de nem kaptam választ. Csend volt. Túl nagy csend. Kezdtem aggódni. Reméltem, hogy a testvérem semmi rosszat nem tett magával. Körbejártam a kórházat. Ismeretlen lányok feküdtek a földön, valami SHINee, vagy Jonghyun felirattal. Egy kicsit fájt látni, de tovább kellett mennem. Már úgysem tudtam mást tenni.

Sodam a női mosdóban ült a földön, a falnak támaszkodva. Nem sírt, nem jöttek már könnyek neki. Észrevett. Nem lepődött meg, nem ijedt meg, nem menekült el. Csak nézett engem a barna szemeivel. Az a nő, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, most összetörve, szétszedve ült a hideg kövön, kezében a telefonjával.

- Jól csináltad, Jonghyun - motyogta maga elé, ahogy meglátott. A fény azonnal megjelent, és ekkor rájöttem arra, hogy ez volt a varázsszó. Hiszen azt kértem, hogy mondja ki, hogy jól csináltam, és most ez lett a jelszó.

- Nézd... én... nem tudom, mit mondjak. Csak el akarok menni... csak el akarok tűnni ebből a fogságból. Már nem bírtam levegőt venni... csak voltam, és próbáltam érted küzdeni - nem mentegetőztem. Csak megerősítettem magamat. Mert szükségem volt arra, hogy megerősítsem magamat. Sodam látványa megcsonkított, és még az is megfordult a fejemben, hogy hibát követtem el. Még sosem láttam őt ilyennek.

- Olvastam a levelet... miért nem szóltál, hogy baj van? Miért hagytál minket itt? Mi egy család vagyunk... azt ígérted, hogy vigyázol ránk, rám és anyura. Most mégis elmentél. Eddig érdekelt, hogy boldogok vagyunk-e... most mégis a legboldogtalanabbá tettél minket. És megértem, amit tettél. Tényleg. De hiányzol, és ezen sosem fogunk tudni túljutni. Senki...

Ez az öngyilkosság már régóta bennem élt. Már régóta ki akartam próbálni, de csak most jutottam el arra a szintre. Azonban látván a testvéremet, azt, ahogy szenvedett... nem kívántam volna neki ezt a fájdalmat. Soha.

- Már nem bírtam tovább ebben a világban. Már csak el akartam menekülni, hogy ne találkozzam azzal a szégyennel, ami bennem él, akit minden reggel látok a tükörben, aki ott van velem mindig, és mutatja, hogy egy senki vagyok, egy utolsó kis senki, és, hogy semmit nem értem el.

- De miért nem szóltál nekünk? Miért kellett idáig elfajulnia mindennek? - Sodam elkapta a tekintetét, és zokogni kezdett. Bár könnyek nem nagyon jöttek. Odamentem hozzá, és átöleltem őt. Bár semmit nem éreztem a selymes bőréből, nem bírtam volna nem megölelni őt. A legfontosabb embert a világon.

- Sajnálom, de meg kell értened. Tudd, hogy szeretlek, és, hogy nekem már jobb. Nektek is legyen jobb. Meg kellett tennem, hogy boldog lehessek.

- Csak ezzel a tetteddel mindenkinek csalódást, és szomorúságot okoztál. Pedig te mindig másokra gondoltál először.

Egy darabig hezitáltam, hogy mit is mondhatnék.

- Mert egy rohadék alak vagyok, aki mindenkinek csak fájdalmat okoz - válaszoltam egyszerűen, de a testvérem csak a fejét rázta.

- Soha nem voltál ilyen! Te mindig szerettél, és boldog voltál. - megpróbált átkarolni, de nem ment neki - Bárcsak... vissza tudnánk for...

Félbeszakítottam. Tudtam, mit akart mondani.

- Ne! Ne is fejezd be. Nem tudjuk visszaforgatni az időt, és újra megtenném. Nekem ez így jó. Én most már megnyugodtam - egy puszit adtam a homlokára, majd felálltam. El kellett tűnnöm innen, mielőtt megbántam volna azt, amit tettem. Pedig jó döntést hoztam, és tudtam, hogy most csak a bűntudatom próbált meg hatni rám.

- Légy jó, Sodam-ah. Szeretlek. Onnan fentről vigyázni fogok rád. Az unokahúgaimra, és öcséimre. Szia! - beleléptem a fénybe. Nem bántam meg a döntésem, de azért sajnáltam az embereket, akiknek fájdalmat okoztam. Tudtam, hogy az én utam a Föld nevű bolygón még mindig nem ért véget, és azt is tudtam, hogy még végig kell szenvednem legalább kettő embert. De nem bántam. Talán így jobb volt, hogy személyesen is el tudtam tőlük köszönni. Végleg. Hiszen már soha többet nem fogom őket látni... talán egyszer, mikor az ő gyertyájuk is elég, várni fogok.

Taemin

Nem jutottam messzire, ismét a kórházban voltam. A kórteremben, ahol feküdt a testem. Most tolták ki. Egy doktornő jött be, injekcióval, s a földön zokogó, összegömbölyödött fiú felkarjába szúrta. Megállt bennem az ütő, noha már nem is volt. A kicsi maknae, aki sosem sírt. Aki mindig csak tartotta magát, mert férfiasnak akart tűnni, most ott feküdt a földön, sírógörcsöt kapva. Csak álltam megdöbbenve. Ennyit jelentettem volna nekik? Ilyen sokat jelentenék azoknak, akik körülvettek? Akik a kollegáim voltak?

Nem akartam felfogni. Tudtam, hogy hiányoztam nekik, de ennyire? Ennyit jelentettem volna ennek a kis szarosnak?

Mindegy volt. Én már döntöttem, és bár Sodam megtört, nem akartam, hogy ez a törés nagyobb legyen, s esetleg megbánjam a döntésem. Én már szenvedtem, hiszen Jonghyun felemésztett, és átvette felettem az irányítást. Ők meg ezen hamar túl lesznek.

- Miért? Miért, hyung? - kiabálta, bár kivehetetlenül. Odasétáltam hozzá, és leguggoltam. Tőle is el kellett búcsúznom, megnyugtatnom, hogy minden rendben.

- Taemin-ah - szólítottam meg őt is. A kicsi maknae felpillantott, s amint észrevett, már vetődött is felém, hogy átöleljen, s magához húzzon, de sajnos átesett rajtam. Keserves zokogásban tört ki, vagy hangosabban folytatta az eddigit.

- Hyung... - próbált felnézni, hogy lásson engem, de a könnyei nem engedték. Megsimogattam a vállát.

- Minden rendben. Nekem már sokkal jobb.

- Miért hagytál itt minket? - kérdezte.

- Szenvedtem. Nagyon. Nem volt értelme az életemnek, és hiába próbáltam erősebb lenni, hogy miattatok éljek, nem tudtam. Feladtam a harcot. Nem akartam idol lenni, nem akartam, hogy egy olyasvalaki legyek, akinek minden percét meghatározza valami szabály - mondtam neki is, bár felesleges volt. Már biztos tudta.

- Akkor sem ezt kellett volna tenned! - kifakadt. A kicsi, törékeny Taemin kifakadt.

- Sajnálom, már nem bírtam tovább... de te légy erős, és ti mind a négyen küzdjetek helyettem is. Ti nem vagytok olyan gyengék, mint én. Ti erősebbek vagytok, és jobbak. És veletek leszek. Mindig. Lélekben.

- Az nem ugyanaz. - rázta meg a fejét - Legalább Key hyungot megvárhattad volna... szegény amint tudott, rohant a reptérre, és... és még azt akarta, hogy élve lásson.

- Tudom. Beszéltem vele. Utál. - elpillantottam. Ezt érdemeltem. Gyűlöletet, utálatot, szenvedést, hiszen csak egy bokszzsák voltam, akibe olykor-olykor hatalmasat belerúgott az élet. Én fájdalmat okoztam magamnak, s a szeretteimnek. Mást nem is értem már, csak egy rongybabának valónyi filcet - Azt hittem, megértitek.

- Ezt nem lehet megérteni. Mi egy csapat vagyunk. Egy összetartó csapat. Mi voltunk a SHINee... és erre te elhagysz minket. A családodat. Miért nem mondtad, hogy baj van? Segítettünk volna - zokogott. Mindenhonnan folyt belőle valami. Fájt, hogy ezt látnom kellett, hiszen Taemin legnagyobb rajongója voltam. Mindig felnéztem rá, és szerettem őt. Mindent tudtam róla. És most itt feküdt, tehetetlenül.

- Kérlek, mondd, hogy jól csináltam - suttogtam.

- Jól csináltad... nagyon jól! Te voltál a legjobb! A szeretett hyungom, aki mindig felvidított, aki dalszöveget írt nekem! Te voltál a példaképem! - a képembe ordított. Igaza volt, megértettem. Ordítson csak. Megérdemeltem, mert csak egy szemét voltam. Egy utolsó mocsok. Kinyílt a kapum.

- Mennem kell. Azt hiszem, még vár egy Jinki - sóhajtottam, majd őt is megöleltem.

- Hyung... köszönök mindent. Komolyan. Nagyon fogsz hiányozni nekem... - szipogta, majd ismét a földre roskadt. Remegett, de láttam, hogy lassan hatni kezdett a nyugtató, ugyanis már egyre gyengébben beszélt.

- Én is köszönöm, hogy tartottad bennem a lelket. Azaz, tartottátok. Tényleg sokat segítettetek nekem, de sajnos az utolsó nagy lépést nem tudtam megtenni - sóhajtottam. Még integettem a zokogó fiúnak, majd ismét elindultam a fény felé, hiszen még randevúm volt a legnehezebb esettel. Onew ugyanis biztos ki fog csinálni lelkileg, főleg, hogy ő is ugyanolyan depressziós volt, mint én. Csak ő valahogy felül tudott kerekedni a betegségén. Ő túljutott ott, ahol én elbuktam. Intettem, s eltűntem a fényben.

Yoogeun

Kezdtem magam furcsán érezni. A testvéremmel való találkozás után egyre inkább furdalt a bűntudat, amit még nem éreztem, mikor Minho kórházi ágya mellett álltam. Valahogy Sodam látványa annyira belém égett, hogy nem tudtam elfelejteni, vagy kitörölni.

Ahogy megérkeztem a leaderhez, megdöbbentem. Egy gyerek hálószobájában álltam. Néztem a képeket, s bámultam a környezetemet. Fogalmam sem volt, mit kerestem itt, míg meg nem láttam a kicsi gyereket, aki Minho ifjúkori verziójaként ott aludt.

Yoogeun.

A kis szaros, akit annak idején neveltünk. Aki nagyon közel állt hozzám.

Talán rá nem is gondoltam. Bár nem is volt ott velem, mikor szükségem volt rá, nem hibáztattam, nem akartam terhelni őt. Neki soha nem mondtam volna el, hogy mi nyomasztott.

Hiszen csak egy gyerek volt. Nem tudtam, mit csináljak, hiszen olyan békésen aludt, de nekem mennem kellett.

- Hyung...

Arra figyeltem fel, hogy megszólított. Odafordultam felé.

- Yoogeun-ah - suttogtam.

- Miért? Ugye... csak hazugság, és élsz?

- Nem. Nem hazugság. El kellett mennem - végigsimítottam az arcán, és megpusziltam a homlokát, bár tudtam, hogy semmit nem érzett belőle. Lefolytak a könnyei.

- Hadd menjek veled! - kiáltotta, és ő is megpróbált belém kapaszkodni. Sikertelenül. Már csupán egy lélek voltam. Azonban nem hagyhattam, hogy ez a kisfiú ilyeneket gondoljon.

- Nem lehet. Nem jöhetsz velem. Neked szép életed van. Élj helyettem is. Figyelni foglak - igyekeztem nem ingerültem válaszolni, pedig talán úgy kellett volna, hátha az jobban hat.

- Nem akarok. Nekem ti vagytok a családom. Ti is - suttogta. Magához szorította a plüssállatát, és sírt. Rossz volt őt így látni. Nagyon rossz. Nem érdemelte meg ez a kis angyal, hogy olyan miatt szenvedjen, mint amilyen én voltam. Egy olyan velejéig romlott, utolsó rohadékért.

- Ne sírj. Nézd, nekem már jobb. És... én most vagyok boldog. Ha igazán szeretsz, akkor elengedsz, hiszen ez az utam, amit járnom kell. Az én gyertyám már elégett, de a tied még fényesen ragyog - megsimogattam a hátát. Ez volt az egyik legnehezebb búcsú, hiszen egy ártatlan kisfiúról volt szó. Én is sírtam volna, ha tudtam volna.

- Nem akarom, hogy elmenj. Akkor nem szeretlek, csak maradj itt!

Megráztam a fejemet.

- Yoogeun-ah... mindig ott fogok élni a szívedben, s a zenéimben. Mindig veled leszek, és bármi van, nyugodtan keress meg, és én várni fogom a hívásod. De ne gyere utánam. Ne legyél ilyen bolond. Legyél boldog. - tudtam, hogy sablonos dolgokat mondtam, de kezdtem kifogyni az érvekből. Ő ezt nem érthette még meg - Mondd, hogy jól csináltam.

Arcát megpróbálta belefúrni a vállamba, de nem sikerült neki. Csak bólogatott.

- Jól csináltad, hyung... nagyon jól csináltad... - zokogta. A fény pedig megjelent.

- Köszönöm. És ne feledd, hogy mindig a szívedben fogok élni. Talán a halálom jobban összetart majd titeket. Azt kívánom, hogy neked ne kelljen szenvedni, mint ahogy nekem kellett. Te erősebb vagy nálam. Most próbálj meg aludni. Kérlek - suttogtam, s megvártam, míg eldőlt. Még sírt. Meg akartam várni, hogy elaludjon, de az édesanyja léptei egyre hangosabban közeledtek. Megpusziltam az apróság homlokát, rákacsintottam, majd elsiettem a fénnyel. Kezdtem bizonytalan lenni magamban. Kezdtem úgy érezni, hogy rengeteg embernek ártottam. Ahogy bevillant a SHINee tagjai szövege, bennem is egyre jobban kavargott a sok gondolat. Én felszabadultam, de mi volt a shawolokkal? Ők vajon hogyan viselték a hiányomat? Ők hogyan reagálhattak rám? Elvégre ők is a családom tagjai voltak, s nekem ők fontos szerepet játszottak az életemben. Megbíztam bennük, és szerettem őket... de most talán cserbenhagytam a családom, a világ legjobb fandomját. Azonban hittem abban, hogy megértik a döntésem. Meg kellett érteniük, hogy rosszul éreztem magam, s hogy soha nem lett volna jobb. Reméltem, hogy ők erősebben lesznek nálam, és a SHINee megmaradt négy tagjával boldogan el fognak tölteni még legalább tíz évet. S majd én is ott leszek, s támogatni fogom őket. Életem legszebb éveit töltöttem velük... és sajnos a legrosszabbakat is. Tíz év az tíz év. Remélem, elfelejtenek.

Onew

Talán életem, s holti létem legkegyetlenebb beszélgetése várt rám. Ahogy megérkeztem, s megláttam Onew hátát, tudtam, hogy most azt is meg fogom bánni, hogy az ég kék.

- Hyung... - kezdtem bele. Megfordult. Bedagadt szemek, de erős tartás.

- A többi tag mondta, hogy látott. Vártam, hogy mikor jössz el hozzám is - sóhajtotta. Nem akart gyenge lenni, láttam rajta, hogy küzdött önmaga ellen.

- Sajnálom, nem tudom, mi alapján utazom. Komolyan - ráztam meg a fejem.

- Én tudom. Aszerint, hogy mennyire nehéz. Sodam ütött egy nagyot, aztán jött a két legifjabb. Azok, akikhez ragaszkodtál. Jonghyun-ah, én sajnálom - felsóhajtott. Arcán lefolyt egy könnycsepp, de igyekezte tartani magát, s a látszatot, hogy erős volt. Meglepett. Őszintén. Csak megráztam a fejem, majd közelebb léptem hozzá.

- Nem kell sajnálnod semmit - motyogtam magam elé. Igaz, elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja. Csak a szemeit forgatta.

- Dehogynem. Nem voltam jó leader. Csődöt mondtam, mint barát, és nem figyeltem rád eléggé, mint munkatárs. Sajnálom, de már nincs tovább. Még hittem abban, hogy összeállunk, hogy mi együtt, öten tíz év után is berobbanunk a köztudatba... nem erre gondoltam - éreztem, hogy a depressziója kezdte őt felemészteni. Tudtam, hogy ha hagyom, utánam jön.

- Nem a te hibád. Te erődön felül próbáltál segíteni mindenkinek. És én csodállak téged. Komolyan. Hálás vagyok mindenért - tényleg hálás voltam neki. Tudtam, hogy depressziós volt, és önbizalom-hiányos. Elszégyelltem magam, hogy ennek tettem ki.

- Én viszont csalódtam benned. Te voltál a jobb kezem, a legtehetségesebb ember a világon. De mindent és mindenkit eldobtál magadtól. Nem vagy erős ember. Nem is leszel az... de szeretni tudsz, és a szereteted legyőzte volna ezt. Tudom. És nem hittem volna, hogy feladod, és cserbenhagysz mindenkit, mert önző vagy. Mert sajnos az vagy.

Felkaptam a vizet. Azért mindennek volt határa.

- Én vagyok önző?! Senki nem foglalkozott velem. Senkinek nem mondhattam el, hogy mit gondoltam, a hülye dilidoki meg szart se ért.

- Megkeresel minket, és elmondod. Nézz körbe. Mit látsz? Azt, hogy shawolok lesznek öngyilkosok. Hogy a barátaid roncsok. Hogy a családod sose fog felépülni a traumából - sorolta. Minden szava kemény volt, de csak a fejem ráztam. Ő ezt nem érthette.

- Kérlek, csak mondd, hogy jól csináltam. Nem kell megértened, de ne vágj ilyeneket a fejemhez...

Azonban Jinki már ekkorra sziklává vált. Ismertem ezt az énjét. Ilyenkor harcolt a legjobban a depressziója ellen.

- Nem mondom, mert akkor eltűnsz. Itt maradsz velem - jelentette ki határozottan. Tudtam, hogy csak kétségbe volt esve. Lesütöttem a szemeimet.

- Nem voltam boldog.

- Mi sem vagyunk azok. Nézd, néha szenvednünk kell, hogy mások boldogok legyenek. Ha nem bírod a stresszt, kilépsz. De nem leszel öngyilkos. Nem menekülsz el a világtól. Az élet szép, csak meg kell találni az apró örömöket - próbálkozott. Komolyan próbálkozott, de nem érdekelt. Egyrészt késő volt, s másrészt... már nem tudtam semmi szépre gondolni.

- Engem felzabált a depresszióm, a Szomorúság. Nem tudtam már semminek örülni. Csak ültem, és hagytam, hogy a másik Jonghyun, aki egy idő után én voltam, beszélt hozzám. Te ne tedd. Te ne hagyd, hogy a másik Onew bántson. Légy erős. A többiekért. És kérlek, mondd ki a varázsszót. Mondd ki, hogy jól csináltam.

- Nem. Nem akarom, hogy elmenj. Nem hagyhatom, hogy itt hagyj mindent, s mindenkit - küzdött. Onew nagyon küzdött.

- Pedig ez a sorsom. El kellett menekülni magamtól. Most már jobb nekem, és nektek is az lesz. Az elején szar, de aztán megtanultok együtt élni ezzel - sóhajtottam.

- A kezeim között haltál meg. Soha nem fogom tudni feldolgozni.

Tudtam, hogy fájt neki. Tudtam, hogy hosszú út állt előtte.

- Engedj, hadd menjek. Kérlek. Csak mondd ki, hogy jól csináltam.

Felsóhajtott, és töprengett. Nem sírt, nem küzdött, csak remegett egész testében. Most hozta meg élete legnehezebb döntését. A végén felsóhajtott.

- Jól csináltad, amíg el nem basztad az egészet - vetette oda. Még mindig harcolt maga ellen. A fény megjelent, és én beléptem. Integettem a világ legjobb leaderének, majd eltűntem. Már láttam a kaput... talán most elértem a célomat, és végre befejezhettem a Földön a magyarázkodást, mentegetőzést, szenvedést.

Biztos voltam abban, hogy jól csináltam, és, hogy helyes döntést hoztam.

De megérte szenvedést okozni a szeretteimnek? Megérte ilyen árat fizetni ezért?